Egy punzenekarnak elcseszik a koncertjét, de a fellépés intézője kárpótlásulajáln nekik egy másik fellépést, egy neo náci eseményen, amit habár kétkede, de elfogadnak. Le is zajlik a koncert, többé kevésbé zökkenő mentesen, ám utána amikor kifelé menet a basszusgitáros visszamegy a telefonjáért, egy gyilkosság szemtanúja lesz, amiért mindannyijukat, benyomják abba a szobába és közlik, hogy várjanak, amíg meg nem érkeznek a rendőrök. Ők viszont tudják, hogy nem jönnek rendőrök és valahogyan ki kell jutniuk a zöld szobából.

 Ez a film egy igazi horror csemege ráadásul a legjobb fajtából, ami képes beleszögezni a székbe már szinte unalmasnak számító jumscare-ek és feleslegesen elnagyolt vér nélkül. Persze itt is van egy két szaftosabb halál, de semmi olyan amire azt mondanánk, hogy a kelleténél véresebbre sikerült volna. A film inkább visszanyúl a régivonalas horrorok eszközéhez, méghozzá a feszültség keltéshez és ezt már-már mesterien teszi. mi is ott vagyunk bezárva a szereplőkkel és próbálunk kiutat keresni, annak ellenére, hogy mi a főszereplőkkel ellentétben azt is látjuk, hogy mi történik a szobán kívül, ami a nézői többlettudást kihasználva egy plusz feszültség keltő eszközként szolgál.

 Az összes szereplő teljesen hitelesen viselkedik, ami megkönnyíti velk az azonosulást és ezáltal jobban tudunk izgulni értük, még he az elején mindegyikükkel elég nehéz azonosulni. A trancsíros részek az arcunkba fröccsenő vér nélkül is nagyon hatásosak, amiknek a nézése még akár kellemetlen is lehet egyesek számára, a naturalitásuk miatt. Ha nem is tripla, de egy pár dupla A-s színész szerepeltetése pedig nagyon jótt tett a filmnek, mert így a főbb szerepekben igen emlékezetes szereplőket kapunk, de persze a többiekkel sincs semmi probléma. A filmben kapunk még egy pár igen emlékezetes egysorost is, amik remekül oldják a kellő pontokon a feszültséget.

Aki kíváncsi egy inkább a feszültségre, mintsem az ilyesztegetésre épülő horrort látni az ne hagyja ki ezt, mert nem fogja megbánni.