Az első évadról már megírtam, hogy egy kellemes feelgood élmény lett, pár drámaibb epizóddal, erre itt a második évad, ami nem csak, hogy megugrotta az első rész szintjét, de nálam rögtön a kedvencek közé emelte a sorozatot.

A történet ott folytatódik, ahol tavaly abbahagytuk, vagyis megkezdődik a Glow televíziós sugárzása és ezzel új kihívások elé állnak a lányok. Az új kihívások persze, nem csak a műsoron belül, hanem az kívül is utolérik őket, ezzel modern kori problémákra is reflektálva. Például Ruth szembesül a média világában lévő szexuális visszaélésekkel, Tammé a társadalmi sztereotípiák ártó hatásaival vagy éppen Sam-nek kell valamit kezdenie a nyakába hullott hirtelen apasággal. Az ilyen témákat azonban a rövid fél órás epizódhossz miatt elég felületesen tudják csak érinteni, ami igazából nem egy nagy probléma, mert egyáltalán nem ez a sorozat nagy ütőkártyája.

Ugyanis annyira szerethetőek és emberiek a szereplői, hogy nem lehet nem imádni őket egytől egyig és szerencsére a színészek is annyira természetesen mozognak a szerepükben, hogy jó nézni őket, és az alkotóknak még arra is sikerült ügyelniük, hogy kellőképpen változatosak legyenek a karakterek közötti interakciók. A zenék ezúttal sokkal jobban el lettek találva, mint az első évadban, habár ott sem volt gond velük, de most valahogy úgy álltak a csillagok, hogy szinte minden egyes szám instan shazam gyanús. A sorozat második felében van egy rész, ahol az egész részben a sorozatbeli Glow széria egyik részét láthatjuk, ami ez egyik legötletesebb és viccesebb sorozat rész, amit valaha láttam és az benne a legjobb, hogy igazából a sorozat megtekintése nélkül is teljesen élvezhető önmagában. A fináléval pedig bizakodhatunk, hogy a lányok még visszatérnek és minden eddiginél nagyobb feladatokat kell megoldaniuk.

Ennél jobb dramedy sorozatot nagyon nem is láttam szerintem, úgyhogy aki még nem tette az mindenképp pótolja, mert csak nyerhet vele.

Glow 1. évad kritika